A „pásztorugrás” a világon egyedülálló technika, amelyet a Kanári-szigetek kormánya kulturális értéknek nyilvánított. Ez egy olyan testmozgás, amely a szigetcsoport első lakosainak idejére nyúlik vissza. Az őslakosok azért kezdték el gyakorolni, hogy egy hosszú fából készült bot segítségével fürgén tudjanak mozogni a zord terepen. Manapság még mindig sok pásztor alkalmazza ezt a módszert, de vannak olyan csoportok is, akik már csak szórakozásból csinálják.
A pásztorok létfontosságú eszköze
A Kanári-szigetek őslakos társadalma az állattenyésztésből élt, ami ösztönözte a jószágok helyes tartását. A pásztorok egy 2 és 4 m közötti bot segítségével saját kecskéik tempójában tudtak hegyeken és meredek szakadékokon átkelni.
Ez a képesség nagy meglepetést okozott a hódítóknak és krónikásaiknak. A 19. században, amikor a szigetcsoport kezdett turisztikai célponttá válni, és Európában divatba jött az utazó irodalom, számos említést tettek a Kanári-szigetek rendkívüli hagyományairól.
Más kultúrákat is megérintenek a szigetcsoport hagyományai
Sok európai utazó megemlítette beszámolójában a pásztorugrást. Amikor az angol Charles Edwardes 1888-ban szemtanúja volt ennek a gyakorlatnak, azt mondta: „a paraszt mindig magával vitte a lándzsáját, egy hosszú, hegyes végű fapálcát, hogy le tudjon ereszkedni a szigetek szikláinak aljára, mint amilyen például La Palma, az egyik leghegyesebb és legmeredekebb sziget”.
Ez a gyakorlat az írónőt, Olivia Stone-t, a Kanári-szigetekről szóló, korában legismertebb útikönyv szerzőjét is meglepte. Rámutatott, hogy a pásztorok által alkalmazott technika, amellyel a sziklákat egy rúddal átugrották, normális körülmények között senkinek sem sikerülne.
Bot vagy rúd? Így hívják ezt a pásztorszerszámot
A pásztorugrás több szigeten is alkalmazott technika, de a legkülönösebb, hogy a botot mindegyik szigeten másképp hívják. Ez áll abban a tájékoztatóban, amely ezt a gyakorlatot kulturális örökségnek nyilvánítja:„lanza” La Palmán, „astia” El Hierrón, „asta” La Gomerán, „lanza”, „palo” vagy „regatón” Tenerifén, „garrote” Gran Canarián és „lata” Fuerteventurán és Lanzarotén. Egy másik sajátosság, hogy a leggyakrabban használt fa a kanári-szigeteki fenyő, és a rúd hossza az egyes szigetek egyenetlenségeinek megfelelően változik.
A bot végére egy éles fémhegyet illesztenek, hogy jobban belefúródjon a talajba. A fém beépítése azonban viszonylag új keletű, mivel az őslakosok korábban csontdarabot használtak.
Ugrás valódi kanári-szigeteki módra
A pásztorugrás a jószágok legeltetés közbeni ellenőrzésére szolgáló szokásos gyakorlat volt, de megvolt a játékos oldala is, amelyben a testüket edzették és bemutatták az ügyességüket. Versenyeket szerveztek, hogy megmutassák, ki a legjobb ugró pásztor olyan játékokon keresztül, mint a „lándzsa átadása”, „zászlóállítás” vagy „a pásztor fordulója”, vagy olyan precíziós ugrások, mint a „a szerelmes ugrás” vagy „az érme átugrása”. A leglátványosabb a „halálos gyűrűugrás”, amely abból állt, hogy a rúd hosszának kétszeresét elérő magasságból kellett leugrani anélkül, hogy az ugrás pillanatában a rúd földre támaszkodott volna. Napjainkban a pásztorugrást szórakozásból gyakorló csoportokat „jurriáknak” nevezik és a Kanári-szigeteki Pásztorugró Szövetségben tömörülnek.